Olyan dolog történt velem, mely 26 évem alatt még egyszer sem. Namármost. Felpattantam - szószerint felpattantam - a Batyiról Szentendre felé tartó HÉV-re, nem meglepő módon Pomázon szerettem volna leszállni. Kissé nyomott állapotomban bedugtam a fülemet zenével, hogy kiiktassak minden külső tényezőt, már ami a hangokat illeti. Mivel egyedül zötyögtem. Már elég szépen besötétedett, így csak néha-néha láttam valamit az ablakon keresztül.
Számoltam - sikerült - két leányzó olvasott a járművön könyvet, méghozzá elég vaskos könyvet, gondoltam is, hogy ha én a HÉV-en könyvet olvasnék, akkor előre 3 embernyi jegyet váltok, mert ha én könyvet olvasok, akkor azért teszem azt akár még a HÉV-en is, mert olyan nagyon jó az az írás és magával ragadó, tehát ha azt vesszük, hogy az egész szakasz pölö Szentendrétől a Batyiig sacc/kb 35 perc, nos hát ez idő alatt nem tudja az ember igazán belevetni magát abba az igazán jó kis könyvbe. Tehát akkor már legalább oda-vissza-oda-vissza-oda váltom azt a jegyet.
Alighogy végigfuttatom fáradt fejemben ezt a történetet, amikoris nyílik az ajtó, ... és úgy is marad. Mögöttem senki, előttem senki, mellettem szintúgy. Világítás lekapcs. Húha - mondom én magamban -, lehet, hogy mégiscsak Békásmegyerig közlekedő HÉV-re szálltam? Sebaj, akkor leszállok és megvárom a következő járatot, amely nagyvalószínűséggel végre hazavisz.
Leugrom a HÉV-ről. Mintha egy idegen bolygón lettem volna. Húha - mondom én ismét - ez bizony nem a békási megálló... Ekkor látom ám, hogy Szentendre! Hát igen... Véletlenül elhéveztem a végállomásig.
Mondanom sem kell, a következő járat 20 perc után indult a kivetítő szerint, tehát a holt sötétben teljesen egyedül a szentendrei állomáson még volt időm meginni 2 pohár mogyorós cappuccinót, amelyért egyébként már megérte ez a kis baleset, mert valami fantasztikusan finom nedü volt.

Hú de milyen hétvégém lesz! Szombaton kettőre előadásra megyek - mostmár nevén tudom nevezni a kedves illetőt - Ferencnek köszönhetően, ki mint megtudtam és elnézést az esetleges elírásért nem hivatásos orvosdoktor, de szerintem a vérében van. Valami csodálatosan magávalragadó személyiség, bááár az emberek akár kis része is hasonló gondolkodású és beállítottságú lenne. Azért el kell mondanom: remek érzés, hogy az elmúlt 2 hónapban 3 csodás embert sodort felém a sors és ismerhettem meg őket, remélem minden érintett tisztában van vele hogy Róla beszélek.

Tehát szombaton kettőtől előadás, este Cinkotán didergős-majd-iszunk-egy-kellemeset-és-már-nem-didergős-de-ugyanolyan-fantasztikus-hangulatú grilleste szívem csücskeivel (mert szívemnek sok csücske van ám, az én szívem már csak ilyen torz), vasárnap pedig városunk várossá avatásának 8. évfordulója alkalmából zenés, gulyásos, ereszd el a hajamat összeröffenés a város egy eldugott szegletében. Állítólag a város fő-fő pontja a hely, de mióta élek talán 3-szor jártam ott...

Nem voltam az ARC-on, pedig szerettem volna. Viszont láttam egy olyan plakátot, hogy a sírás kerülgetett tőle. A jó értelembe vett sírás.
Jelenet: a fotó a budai oldalon készült, háttérben az Országház. Indián bácsi ül a part menti korláton, kezében egy slag, melyből víz folydogál. A plakát címe a következő:

LASSÚ VÍZ PARTOT MOS...

Imádom, imádom és megintcsak imádom!

Kedvenc Beatrixomnak szeretném továbbfejleszteni egy régebbi "látását", mégpedig azt, hogy leendő partnerem gyermekkel a karjában érkezzen a megbeszélt randevúra virág helyett, javaslom legyen pöppnyit kihúzva a szeme szemceruzával is, mivel mostmár ez is plusz pont részemről. Itt is szeretném köszönteni szívem csücskeinek két lakóját név- és születésnapjuk alkalmából! Mwah!

Ha akartok látni ölelnivaló emberkét íme: