Megjegyzem nem terveztem eme este megjelentemet e helyen...
Csakhát ha már van egy ilyen blogom vagy mim, akkor illendő kihasználni, úgyis mint terápiás segédeszközt, mint felszabadítómat. Illetve a felszabadításom kellékét. Na jó ne ragozzuk, így is fáj a bal csuklóm. Ez a kettő nem függ össze, csak gondoltam megjegyzem.
Úúútálom a hétfőket. Csak úgy, mint mindíg, ez a mai hétfő sem volt kivétel gyűlöletem alól. Még leírni is szörnyű... "hétfő...", a gyomrom felfordul. ... DE! Viszont. Belibbent ma irodánkba egy férfiú, nem szárnyakon hanem lófarokkal, nem mint egy mesebeli kentaur, hanem mint a gyermekek 27 éves nagykövete, egy zsáknyi saját készítésű (Böde Péter által írt és Böde Péter által festett és Böde Péter által összeállított) gyermekkönyvvel, 3 féle kis könyvecske (+ egy kifestő), bennük csodás állatrajzok, mégcsodásabb versikékkel, mely versikék arra szolgálnak, hogy a füligszáj kis csöppségek boldogságban úszva megfejtsék édesanyjuk ölében kuporogva a versike mögött rejlő állatkák eredetét. Kapásból vettem 3 féle könyvet, először nem tudtam, hogy kinek (Zsu mondta ám, hogy az irodában jelenlévők mindegyike büszkélkedik egy-egy gyerkőccel, hát mondom magamban én nem tudok róla, hogy nekem lenne, de a mai világban semmi sem lep meg), aztán beugrott, hogy dehát ott van imádott leendő sógórnőmnek Ancsinak ama két gyönyörű unokahúga Bori és Fanni.
Zsunak felötlött az a csodás ötlete, hogy ha már körünkben van a könyv szerzője, akkor dedikálja is a csöppségeknek a művét. Így a 3 könyvből 2-őt úgy szignóztattam, hogy "Borinak és Fanninak szeretettel...", 1-et pedig csak simán úgy, hogy "Szeretettel Böde Péter...", gondoltam elteszem leendő még tervben sem lévő gyermekemnek. Ki tudja, talán pár év múlva annyit fog érni ez a szignó, hogy büszkén tudhatom magaménak. Egyébként nagyon de nagyon szimpatikus volt a művészúr, egyrészt azért, mert sugárzott róla a gyermekek iránti szeretete, másrészről pedig azért, mert Ő sem tanult rajzolni, és mert annyira nagyon jól kezeli a színes ceruzákat és olyan jól bánik a színekkel... Ah bár én lennék ilyenre képes. Persze nekem itt van a fekete-fehér grafitőrületem. Mindegy nekem ez adatott. Böde Péter alkotásait és (sajnos ritka az ilyen ember) személyét egyébként megtekinthetitek itt: http://www.pettyvilaga.hu.
Persze nem lenne hétfő a hétfő ha nem lenne azon a bizonyos képzeletbeli fehér vásznon valamiféle folt. Nem tudom, hogy a nap mely részén szaladtak fel a harisnyám szálai jobb láb iránt, de csak hazafelé menet vettem észre. Egész úton hazafelé azon gondolkodám... helyett egész úton hazafelé a farmerblézeremet próbáltam úgy lógatni magam mellett, hogy a futás nyoma ne üsse ki a környezetemben lévő tova- és hazahaladó emberek szemét, vagy legalábbis kevésbé legyen ciki a dolog. Ezáltal úgy néztem ki, mint akit kétszer-háromszor kiköptek, aztán felmosták emberszabásúnaklátszó lényével a padlót. Mint amikor a részeg ember húzza maga után a bevásárlószatyrát a tejjel és kenyérrel, melyért pár nappal azelőtt az asszony küldte le megesketvén az urát, hogy útba ne ejtse ivócimboráit. Persze nem mintha tudnám mit jelent részegnek lenni. Jó hát egyszer volt benne részem. Kicsi voltam és felelőtlen. És nem itthon. Szulokon nyaraltam legkedvesebb unokatestvéremmel és kiscsaládjával. Sört ittam, de hamar a fejembe szállt. Aznap este a campingben kaptam egy Albert Péter nevezetű akkori futó-de-nagy szerelemtől egy nyakláncot amivel kezemben próbáltam megtalálni a megfelelő utat a sátrunkhoz. Namármost tántorogtam, szédültem. A nyaklánc a medállal pedig kiesett a kezemből. Bele a homokos-fűves semmibe. Én legalábbis semmit sem láttam odalent. Mondjuk mást sem... Elkezdtem mint egy félőrült keresni a bizsu de annál nagyobb eszmei értékkel rendelkező láncomat, amikoris látom (márahogy), hogy mellémgugol egy bácsika, és kérdezi, hogy mi a baj, mondom elveszítettem egy ékszeremet (vagy valami ilyesmit motyoghattam, de megértette), persze be voltam tojva, hirtelen magamhoz tértem, a pánik általában kijózanítja - egy időre - az embert, végigfutott az agyamon, hogy ha én lebukok ilyen állapotomban nagybátyámék előtt akkor nekem kampec. Aztán végülis a nagy közös keresgélésben én találtam rá a láncra, gyorsan mint az ökörpisilés (lásd: S alakban) elhúztam a csíkot emlékeim útján haladva, és így "haza" is érve. Ah. Izgi volt.
Aztán pár évvel ezelőtt Németországban az esti UNO-zásoknál csippentettem be legutóbb, dehát a csodás és feledhetetlen társaság miatt ez adott volt és nem hinném hogy bűnt követtem el ezzel. Azzal. Azóta nem voltam spicces.
Ja igen, Laurie könyv. IMÁDOM! Már eleve ugye a tudat, hogy ez a lökött ember - mert ezen könyvéből és gondolatmenetéből és humorából és fantáziából ez derül ki, hogy a való életben sem kerek - írta és az Ő fejéből pattant ki a sztori, hát szóval Thomas Lang a balek főhös annyira szeretnivaló, hogy már szinte fizikai fájdalommal jár arra a tudatra ébredni egyes lapozás közepette, hogy nem valós személy. A szarkasztikus humort is beveszem listámba, amely a "hogyan-s-mivel-tudjuk-levenni-Pidit-a-lábáról-és-elcsavarni-ugyanezen-személy-fejét" alcímet viseli.
Had idézzek!!! Remélem nem kapok ki senkitől érte... 105-dik oldal. Ez a rész adja vissza igazán az író kilétét. Én csak úgy említettem e résznél lelkihangomon, hogy nolám, a motorb*zi éned Hugh itt sem hagyott el ;)
"...Az utazásaid során valószínűleg megfigyelted, hogy a motorosok nem viselnek biztonsági övet, ami jó is meg rossz is. Jó, mert senki se akar hozzákötve lenni egy kétszáz kilós forró fémtömeghez, miközben épp csúszik végig az úton. És rossz, mert amikor a fékeket erőteljesen benyomjuk, akkor a motor megáll, az utasa viszont nem. Az utasa továbbhalad az eredeti irányba, amíg a heréi összeütközésbe nem kerülnek a tanksapkával, és meg nem telik könnyel a szeme, megakadályozva abban, hogy lássa azt, aminek ez elkerülése érdekében eredetileg a fékre lépett."
Tanulságos. Már-már kezdtem sajálni szegény kétkerekűeket, aztán eszembe jutott exem, aki szintén motorb*zi volt (vagy van) és máris eloszlott mindenféle együttérzés belőlem. Ütközzenek csak azok a herék... amikor a gazdája meg is érdemli ezt a kínt. Dejó, hogy nem születtem tanksapkának.
Hétvégén megyek a Margitszigetre. Aki jön az jön, aki nem az nem.
Utolsó kommentek