Ismét hétfő, ismét újdonságok itt-ott egyaránt, konkrétumot most nem említenék, mert

• 1 - hétfő este van,
• 2 - lásd 1. pont, csak hogy nyomatékosítsam.

Az ajándékozási láz már szeptemberben elkezdődött, viszont most értem el arra a szintre, hogy látom a fényt az alagút végén. Ez nem az a fény ahová az ember nem szívesen lépked be, hanem az a fajta, amely azt süvíti "Óóó, igeeen!". Elképzelés volt, van, lesz, a megvalósítás jelen pillanatban 50%-os, dehát ahogyan Regős Bendegúz is mondotta vala "Hol van még karácsony!?".

Természetesen ismét könyv-lázban égek, ahogyan a nők nagy többsége a nincs-egy-göncöm-amit-felvegyek szindrómával küszködik én ugyanezen betegség nincs-egy-könyvem-amit-molyoljak alfajával küzdök. Ez így ebben a formában nem igaz, nem küzdök, mert élvezem, nem mutatok semmiféle ellenállást.
Kezdődött köbö másfél hete Dean R. Koontz Tékozló fiújának folytatásával, mely a Frankenstein-trilógia második kötete, cím szerint: Az éj városa. Egy kissé morc voltam amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy hiába a 2007-es megjelenés, a harmadik kötet még csak a messzi homályban sincs. Így kénytelen voltam meglepni magamat.

Legújabb szerzeményem Éjvilág, Rob Thurman tollából, és meg kell említenem Takács Gergely fordítót is, ugyanis valami fantasztikusan magával ragadó dolgot vitt véghez. Köszönöm! És végül - de nem utolsó sorban, sőt! - itt van Chris McGrath... aki szerintem nem is ember. =) Klikkeljetek ide. Nem nehéz kitalálni, hogy a könyv mely részéhez járult hozzá. És milyen remekül tette Ő is a dolgát.
Nos tehát most ebbe a műbe vagyok szó szeint is beleesve, úgy hiszem, hogy nem ez lesz az utolsó Rob Thurman olvasmány kezeim között. Bár még csak az első ~száz oldalnál tartok: ajánlom. Ajánlom annak, aki szereti a kevésbé romantikus könyveket, annak, aki egy kicsit hisz a mesékben és/vagy nyitott a természetfeletti lények létezésének nem-megkérdőjelezése felé, annak, aki nem pirul bele ha a főhős E/1 személyben lehülyézi az olvasót a betűhalmazból.
Koontz előzőleg olvasott könyveiben sokszor elkövettem azt, amit én személy szerint saját magam hibájának könyvelek el (és bűnnek tartom a maga formájában), bár ha jobban meggondolom, inkább az író szemére kellene vetnem, nem pedig a tükörképembe vágni a grimaszt: jópárszor át-át léptem a sorokon - és láss csodát, mégsem maradtam le semmi kulcsfontosságú tartalomról -, mivel vontatottnak éreztem és információ-mentesnek a mondandókat, ez persze nem jellemző a párbeszédekre, melyek tőlem, mint a fantáziát előszeretettel alkalmazó és pozitív "velemjáró" dologként kezelő emberkétől nem meglepő...
Viszont kapásból 2 Koontz könyv - és rengetek a fent említett "bűn" - után Rob Thurman írása teljesen más. Talán az E/1-ként fogalmazott elbeszélés, talán a más szögből érkező információ áradat teszi, nem tudom, de minden sor olvastatja magát, minden sor egy érték, a tartalom és a stílus pedig már az első pár oldal után is rögzíti benned, hogy itt ugyan bármi megtörténhet, és már csak azért is olvass, mert bárhol előfordulhat egy-egy olyan szófordulat, szóvicc, amiért érdemes volt reggel felkelned.
Ha valakit ezek után mégsem érdekel, az magára vessen. Én szóltam... =)

Még ponttt időben vagyok, úgyhogy nagy hipp-hipp hurrá és hepibörszdéj Ronnie-nak.